„Úgy érkeztünk mindannyian, hogy nem volt szavunk.
Egyikünk se kérte, mégis mind itt vagyunk.
Piciny magból kikeltünk, mint nyíló virág.
(De) ahány ember annyiféle csodálatos világ.”
Bizonyára sokaknak cseng ismerősen Halász Judit szívet melengető dalának kezdő versszaka. Milyen sok minden benne van ebben a négy sorban. Úgy jöttünk a világra, hogy nem kértük, nem volt szavunk se hozzá, s mi több, arról se dönthettünk, hogy milyenek legyünk, milyennek szülessünk. Kaptunk egy ajándékot – nevezzük életnek –, a maga sajátosságaival, szépségeivel és nehézségeivel, másságaival. Ezekkel a másságokkal próbáltunk jobban megismerkedni a Komárom-Esztergom Megyei Család-, Esélyteremtő és Önkéntes Ház jóvoltából. A CSEÖH és a FICSAK Tatabánya Alapítvány közös szervezésében az elmúlt hétévégéken „Esélyórák bemutatása” címmel interaktív, érzékenyítő előadás-sorozatot tartottunk összesen 20 gyerek bevonásával. Ahhoz, hogy a gyerekek jobban megismerjék a fogyatékossággal élő emberek speciális élethelyzetét, körülményeit, szakemberek segítettek. Hetzmann-né Begala Anna óvodavezető általános tolerancia témakörben foglalkozott a gyerekekkel. Új és különleges élmény volt befóliázott szemüveggel színezni, leírni a nevünket úgy, hogy valami gátat szab a látásunknak. Anikó néni játékosan mutatta meg nekünk, milyen is az, ha valaki nem lát, nem hall jól, vagy ha például mozgássérült. Milyen sokféle nehézséggel kell megküzdenie, sok-sok apró, számunkra hétköznapi dolognak tűnő tevékenység a fogyatékkal élők számára nagyon nehéz megoldandó feladattá hatalmasodik – kipróbáltuk, számunkra is nehéz feladat volt. A gyerekek megismerkedhettek és kipróbálhatták a kerekesszéket, beleülhettek, tolhatták egymást benne. Számomra meghatározó élmény volt ez a fajta interaktivitás. Milyen hasznos, talán egy életre meghatározó élmény lehet már gyerekkorban találkozni testközelből egy kerekesszékkel, kipróbálni azt.
Tvarosek Józsefné, Panni néni, hallássérültént a saját életéről, tapasztalatairól mesélt nekünk. Megtanultunk néhány szót jelelni, például a jelzőlámpa színeit. Hang nélkül tapsoltunk és a szeretleket is jeleltük. Tisztába tettünk néhány alapvető, mégis nagyon gyakran elhibázott fogalmat, például a hallássérült nem süket, hanem siket, ők nem mutogatnak, hanem jelelnek. Banálisnak tűnhet, mégis nagyon fontos, hogy ezeket gyerekkorban megtanuljuk.
Sugár Gabriella, a Kék Madár Szülőklub alapítója, a láthatatlan másságról, az autizmusról mesélt nekünk. Nehéz téma, gyerekek számára különösképpen kihívás olyasmiről beszélni, amit nem tudunk megfogni, vagy (meg)látni. Gabi néni azonban – autista gyermek édesanyjaként – érthetővé, érezhetővé és elérhetővé tette számunkra ezt a különleges világot.
Galambos Krisztián a látássérültek, a vakok életébe vezetett be minket. Sok mindent elárul, hogy a 45 percesre tervezett előadás több mint két órásra sikeredett, és még így is nehezen köszöntünk el. Sokat tanultunk tőle, itt is voltak fogalmak, amiket tisztáztunk, például a vakok nem sétálnak vagy gyalogolnak, hanem közlekednek. Óriási mentális munka van a mögött, ha egy korábban még látó emberből egyszer csak vak lesz, és meg kell tanuljon közlekedni. Hosszú-hosszú hetek folyamatos és fokozatos munkája terapeuta segítségével. Krisztián megmutatta nekünk, hogyan működik az ő okostelefonja. Nagyon tetszett a gyerekeknek, mi szülők meg csak ámultunk azon, milyen sebességű felolvasást képes értelmezni. Beszélgettünk a tandemfutásról és -biciklizésről, a csörgőlabdáról, és egyéb sportolási lehetőségeiről. A legkedvesebb élményünk az volt, amikor Krisztián megengedte, hogy a gyerekek segítsenek neki, vezessék őt séta – helyesebben mondva közlekedés közben.
Így próbáltuk a különböző látható és láthatatlan másságokat közelebb hozni a gyerekekhez. Hiteles és nyitott szívű előadóinknak ezúton is köszönjük, hálásak vagyunk a lehetőségért, és azért, hogy nem voltak tabuk, bármit kérdezhettünk. Bevallom, felnőttként magam is sokszor kellemetlenül élem meg azokat a helyzeteket, amikor valamilyen fogyatékossággal élővel találkozom. Sokszor nem tudom, hova nézzek, mit tegyek, kicsit félek is. Pedig milyen egyszerű a megoldás, ha az emberben benne van a segítő szándék, csak oda kell lépni, köszönni és megkérdezni, segíthetek-e. Ezt sokszor eljátszottuk a gyerekekkel, különböző szituációkat gyakorolva. Meg kell tanuljunk kilépni a felszínesség lagymatag pocsolyájából, a komfortzónánkból, s ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk a másik embert. Igen, más. Igen, fogyatékos. És Te is, én is segíthetünk neki, vagy ha nincs rá szüksége, akkor egy jó szóval szebbé tehetjük a napját.
A FICSAK Tatabánya Alapítvány nevében szeretném megköszönni a CSEÖH két munkatárásának, Soós Melindának és Baginé Keveházi Ágnesnek, hogy megkerestek minket ezzel a szemléletformáló és értékes lehetőséggel. A részt
vevő gyerekeknek köszönöm a nyitottságot, az órákon való aktivitást, és a bátorságot, mert sokat és ügyesen kérdeztek. Végezetül álljon itt Halász Judit már említett dalának záró szakasza.
„Ezen a földön mindannyian látogatók vagyunk.
Ha elmegyünk magunk után ki tudja, mit hagyunk.
Tanítsuk meg gyermekeinknek a szeretet dalát,
(Hogy) ahány ember annyiféle csodálatos világ.”