Szülőnek lenni az élet egyik legszebb ajándéka. Édesanyává válni, babaillatban lélegezni nap mint nap, varázslatos. De mire az ember megtanulja gyermeke sírását, hogy most éppen milyen hangon melyiket pityergi és miért, mire megnyugszunk a hosszú éjszakázós, hasfájós, fogfájós, bölcsődei/óvodai beszoktatás kemény időszaka után, máris eltelt 2-3 év, s az édesanya válaszút elé kerül: otthon maradjon, vagy menjen vissza dolgozni? Ha a munkát választja, merre, hova, milyen feltételekkel? Nagyon nehéz téma, óriási dilemma, sok esetben bizony lelkiismeret-facsaró.
Erről az élethelyzetről Csáki Rozáliát, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány ügyvezető igazgatóját, két gyermekes édesanyát kérdeztem. Nem véletlenül, Rozihoz több mint tíz éves barátság köt, s a személyes kapcsolaton, elfogultságon túl is úgy gondolom, mások számára is hasznos, példás lehet megismerni a hétköznapok sikeres, dolgozó anyukáit.
Kérlek, mesélj kicsit a szakmai utadról, mit és hol tanultál, milyen területen szereztél tapasztalatokat mielőtt ügyvezető igazgató lettél?
Alapképzettségem óvónő-tanítónő. Ezt követően az egyetemi évek alatt filozófiával foglalkoztam, majd közösségépítés témában mesteriztem. A mai munkavégzésemet azonban az életemben mindezen tanulmányok ideje alatt végzett közösségi, civil szervezeti munkák határozták meg. A diáktanács, a város ifjúsági szervezeti munkája, majd Kolozsváron is a diákszövetségben végzett tevékenységek. Június végén államvizsgáztam, és július elején már egy alapítványnál kezdtem a munkám, ahová meghívást kaptam. Aztán sok-sok képzésen való részvétel, civil szakmai konferenciák szervezése, civil szakmai lap szerkesztése, képzések szervezése, vidék- és közösségfejlesztés. Ezek a tevékenységek vezettek el a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítványhoz, melynek 2007-ben alapító tagja voltam, majd a bumeráng visszatért hozzám és 2011-től ügyvezetője vagyok.
Szakmailag nagyon pörgős, munkával teli éveket tudtál magad mögött mielőtt családot alapítottál. Milyen érzés volt édesanyává válni, kiszakadni az addig megszokott hétköznapokból?
A munkám a hobbim, a szenvedélyem is, így talán munkamániás is voltam. De nagyon vágytam a családra, gyermekekre. Életem legcsodálatosabb időszaka volt az áldott állapot és a csoda megélése, hogy életet adhatok, a szülés utáni találkozás öröme, a babázás. Úgy érzem, kiteljesedtem azáltal, hogy édesanya lettem. A legértékesebb, amit a közösségnek, a világnak adhatok, a gyermekeim.
Rá tudtam készülni arra, hogy más időszak kezdődik az életemben majd a gyermekeim születésével, így örömteli várakozásban voltam és csodálatos időszak kezdődött a születésükkel.
Mennyi ideig voltál otthon első gyermekeddel? Ez idő alatt teljesen elhatárolódtál a munkától, vagy voltak feladatok, amiket otthonról végeztél?
Kislányommal, az első gyermekemmel 11 hónapot voltam otthon. A másodikkal, a kisfiammal, bő egy évet. Talán pár hónapra határolódtam el teljesen a munkától. Mivel vezető szerepet töltöttem be, ezt nem volt egyszerű átadni, vagy helyettest keresni erre az időszakra. Így inkább úgy szerveztük a csapattal, hogy előkészültünk és időnként egyeztettünk a dolgok állásáról és a hogyan továbbról. Jól esett dolgozni is. Én küldetésként élem meg a munkám, így a lelkemnek, szívemnek is szüksége volt arra, hogy töltekezzek és alkotóan járuljak hozzá az alapítvány munkájához.
Amikor a munka az otthonról való kilépést is jelentette, azt hogyan élted meg? Milyen nehézségekkel találtad szembe magad, és hogyan sikerült ezeken felülemelkedni?
A legnagyobb kihívás, hogy a gyermekeimet biztonságban tudjam, érezzem, hogy szeretetteljes és gondoskodó, jó érékek által vezérelt közegben legyen, érezze jól magát, boldog legyen. Nem voltak kéznél nagyszülők, akikre támaszkodhattunk napi szinten. Ugyanakkor, ami még nehézséget okozott, hogy kiköltöztünk falura, ahová szintén csak oda vetődtünk, mer nem volt semmi kötődésünk, megtetszett a hely és így esett rá a választás. A munkahelyünk a városban volt. Így aztán nagyon örvendtünk annak, hogy a szomszéd faluban egy családi házban, egy házaspár által működtetett bölcsőde szerű közösségbe járhattak a gyermekeink egy éves koruktól. Kis gyermekközösség volt, védett otthon, figyelmes, szerető családi kör és hangulat. És a legjobban az tetszett, hogy természetközeli volt a játék, a kikapcsolódás is ott.
Ez nagyon megnyugtató volt. Először nagyon furcsa volt, amikor a barátnőm azt mondta, hogy majd örülni fogsz annak, hogy a gyermekeid úgy szeretik azt a családot, mint a saját szüleiket. Hogy lehet ilyent mondani? – tettem fel akkor a kérdést. De igaza volt. Valóban örültem. Nyugodt szívvel és lélekkel tudtam dolgozni menni, mer tudtam, hogy jó helyen vannak és boldogan láttam viszont őket délután.
Nagyon kellett figyelni az órákat, hogy időre érkezzünk reggel, időre menjünk értük. Figyelni arra, hogy mit kell vinni, milyen ruhákat és egyéb kiegészítőket. Átalakultak a prioritások. Ez nem volt mindig könnyű, kereteket szabott, de nem volt teher egy percig se.
Gyerekkel lebonyolítani egy napot sokszor bűvészmutatványnak tűnik. Egy gyerekkel is, nemhogy kettővel, főleg, ha kis korkülönbség van közöttük. Ti bátran belefogtatok, és nemsokára érkezett a kistesó. Visszavonultál?
A két gyermekem közötti korkülönbség 3 év, ami nem kevés és nem is sok. Én kifejezetten örültem, hogy így alakult, mert már a kislányom elég nagy volt, ő már közösségbe járt, így a kisfiammal volt idő babázni. Bár 2 év gyermeknevelési szabadságot vettem ki, nem vonultam teljesen vissza vele sem. Az első pár hónapban voltam visszavonulva, aztán bő egy év után már napi rendszerességgel önkénteskedtem az alapítványnak, segítettem a csapat munkáját.
A gyerekekkel otthon töltött idő befolyásolta a karriered alakulását valamerre?
Nem. Stabil munkakörnyezetből mentem gyermeknevelésire és ugyanoda tértem vissza, ugyanabba a szerepkörbe. Sokkal inkább abban segített, hogy egy egészséges munkavégzésem alakuljon ki, helyére kerüljenek a prioritások és meghozzak fontos döntéseket, mint például azt, hogy a hétvégén nem dolgozom, és nem viszek haza munkát. Ezek alól azóta is csak ritkán, igazán indokolt esetben van kivétel. Fontosnak tartom kiemelni, hogy mindebben a férjem is sokat segített.
Milyen most egy hétköznapod? Kislányod 6 éves, kisfiad 3 éves. Van segítséged?
A hétköznapjainkban a férjemmel egymásra számíthatunk és támaszkodhatunk. A gyerekek azonban már akkorák, hogy önállóan is játszanak, sok mindent elvégeznek, besegítenek, főleg a kislányom. A hétköznapokban nincs segítségünk. Csak az édesanyák élnek mindkét részről. Az én édesanyám még dolgozik, 25 km-re él tőlünk. Vele a hétvégéken találkozunk és besegít a háztartási teendőkbe is ilyenkor. A férjem édesanyja elég távol él tőlünk, vele ritkábban találkozunk. A nyári vakációkban szoktak huzamosabb ideig velünk lenni és a gyermekeinkkel.
Az, hogy be kell érni a városba a napközibe reggel és délután szintén megvan, hogy hánykor kell elhozni a gyermekeket a napköziből, megszabja a kereteket. Ebbe az időkeretbe igyekszünk a munkával beleférni. Az óvoda után jön egy kis bevásárlás, majd megyünk haza együtt. Otthon pedig végezzük, ami éppen adódik. Hétközben kevesebb idő jut a főzésre és a takarításra. De a hétvégéken erre fektetünk nagyobb hangsúlyt. Számunkra az a fontos, hogy legyen időnk minden nap a gyermekeinkkel is lenni, játszani és beszélgetni. És már nem zavar, ha holnapra ott marad a mosatlan, vagy este esetleg úgy kell lefeküdni, hogy nem kerül minden a helyére.
Hogy érzed, a felelősségteljes beosztásod, szerepvállalásod a közösség életében milyen hatással van a családi életetekre, mit látnak-éreznek mindebből a gyerekeitek?
Nagyon érdekes, hogy a gyermekeink játékából visszaköszön az, amit ők látnak, értenek, hallanak tőlünk. A kislányom időnként az alapítványhoz jár dolgozni játék közben és támogatást gyűjt. Most éppen mindketten egy helyen dolgozunk a férjemmel és előfordul, hogy otthon is munkahelyi témát boncolunk, de ezt igyekszünk visszaszorítani. Az adománygyűjtő sporteseményre, amit az alapítványunk szervez, már elvisszük a gyermekeket. Látják, hogy az édesanyjuk mikrofonba beszél, emberekkel beszélget és szalad. Reggelente nagy ritkán előfordul, hogy kicsit hamarabb kell bejöjjünk a városba, mert megbeszélésem van vagy éppen rádióba kell menjek. De ezekről mindig tájékoztatjuk őket.
Nagyon fontos, hogy a férjemmel igazán társai vagyunk egymásnak, megértjük és segítjük egymást abban, hogy a munkánkban is haladjunk, de a gyermekeinkké a prioritás. Szerencsére a munkahelyünk is eléggé flexiblis és alkalomadtán otthonról is el tudunk végezni feladatokat.
Fontosnak tartjuk, hogy a gyermekeink ne a második helyet foglalják el az életünkben. Ugyanakkor azt is, hogy ők is tudják, értsék, a szüleik mivel foglalkoznak.
Jár ez lemondásokkal a közösségi életben való szerepvállalás tekintetében, mert nem tudok részt venni több olyan eseményen, képzésen sem, amelyek hétvégések, vagy hétköznapokban délután szerveződnek. Ezeket azonban nem élem meg lemondásként. Tudom, hogy ez egy sajátos időszak, amely még talán egy évtizedet tart és aztán újra átrendeződnek a dolgok.
Sokféle szerepkör hárul Rád: anya-, feleség-, vezető szerepben lenni nem egyszerű. Van fontossági sorrended, egyáltalán szükséges? Hogyan tudod ezeket a szerepköröket egyensúlyba hozni?
Sok türelmet tanultam édesanyaként, feleségként és vezetőként. A belső egyensúly a fontos, arra törekszem, hogy ezt megőrizzem. A gyermekek a legfontosabbak és velük együtt a család, majd a szélesebb közösség. De a döntések mindig az adott helyzetben születnek. A kisfiam születése után, pontosabban amikor ő már elmúlt egy éves, azért is döntöttem úgy, hogy napi szintű munkavégzésre visszatérek, mert egyrészt tudtam, hogy a kislányom is már gyermekközösségben van és mehet melléje a kisfiam is, akire így a testvére is tud majd figyelni. Az alapítványnál pedig egy stratégiai időszakunk volt, amikor a munkaközösségben és a programjainkban is átalakulások voltak, hosszú távú tervezések, amelyeket nem lehet átruházni másra.
Ha aközött kell döntsek, hogy a gyermekeimmel megyek-e el játszani, szülinapozni vagy egy előadásra megyek, akkor nagy valószínűséggel a gyermekeim mellett döntök.
Emlékszem, hogy még a családalapítás előtt egy szívemnek igen kedve magyarországi közösségfejlesztőt kérdeztem meg, hogy hogyan is lehet összeegyeztetni a családot a munkával. Megnyugtatott és azt mondta, hogy ne aggódj, majd érezni fogod, kialakul. Igaza volt. Nyitott kell lenni az átalakulásokra. Ugyanakkor, akkor lehetsz jó édesanya és vezető is, ha van belső egyensúly. Természetes, hogy ez nem állandó, van kibillenés, de fontos, hogy odafigyeljünk arra, hogy ez helyrekerüljön. Meg kellett tanulnom azt, hogy el kell tudni engedni dolgokat, nemet mondani felkérésekre, és ezzel nem magamról mondok le, nem a céljaimról, csupán időben máskorra helyezem át ezek fontosságát. És nem maradok le semmiről, ami nekem van szánva.
Ha tanácsot kérne Tőled egy családalapítás előtt álló, szakmájában tehetséges fiatal, aki szeretne gyermeket vállalni, de kételyei, félelmei vannak, hogy akkor nem tudja megvalósítani önmagát, mit mondanál neki?
Ha valóban fontos a gyermek számodra, akkor engedj teret neki, nyisd ki az ajtót a lelkedben és hívd őt/őket. Ha a jó isten gyermekáldással ajándékoz meg, akkor azzal még sok-sok ajándékot ad neked, ami alakítani fog téged és segít abban is, hogy önmagadra találj. Az önmegvalósítás nem a szakmai élet beteljesítését jelenti. Minden folyamatos változásban van és mindig lesz hely egy öntudatos, tenni akaró ember számára.
