Szerintem nincs olyan fiatal, aki ne hallott volna a SPARTAN akadályversenyről. Az utóbbi években egyre felkapottabb és divatosabb lett. Ha most rápillantok a közösségi oldalára, több mint 84 ezer követője van. Valamit tud.
A mi családunk tavaly került testközelbe vele. Meghívásos alapon, szülinapi ajándékként kapták a regisztrációt a gyerekek (4-6 évesek). Megmondom őszintén, elég vegyes érzelmek kavarogtak bennem: Tatabányától Miskolcig utazni egy 20-30 perces verseny miatt, három gyerekkel (a legkisebb nem is versenyez, 2 éves), hát nagy dilemma volt. De mivel a lányokat eléggé felspannolta nagybátyjuk (aki nem mellesleg évek óta a verseny fotósa), sőt közös felkészülés is volt (futás, edzőkötelezés, céllövés, még a burpee se maradt ki), így útnak indultunk. A versenyhelyszínre a parkolótól busz vitt mindenkit. Na, itt már kezdtem elgondolkodni azon, hogy ójaj, mit vállaltunk, hova csöppentünk. Kopasz, tetkós, kigyúrt apuka állt mellettem a tündéri 6 év körüli kislányával. Előítéletek tömkelege fordult meg a fejemben (csak egy ezekből: na, tessék, ez is elcipelte szegény gyereket, hogy versenyeztesse). Aztán megérkeztünk. Elképesztő hangulat fogadott minket. Innentől teljes pálfordulás következett bennem a versennyel kapcsolatban. Tudni kell, hogy mi nagy fesztiválozók vagyunk, csak egy „kicsit” más vonalon, Medjugorje-ig (Bosznia és Hercegovina) szoktunk zarándokolni az egyhetes Mladifest-re (Imafesztivál). Ott és akkor a SPARTAN olyan életérzést adott nekünk és a gyerekeknek, ami felkapott magával és utána hetekkel is hatása alatt voltunk. Közösen melegítettünk be, a rajtnál már fejpántban és karszalaggal indultak a lányok, 4-6 éves kategóriában, itt még mi is kísérhettük őket. Az indulás előtti pár percben együtt dobbant minden, libabőrös leszek most is, ha visszagondolok. Visszaszámlálás és AROOO! Büszkén figyeltem a lányaimat, ahogy küzdenek, harcolnak, kúsznak-másznak, futnak, izzadnak, zsákot cipelnek, palánkon ugranak át, egyensúlyoznak, és mindeközben jó székely módjára, önérzetesen eltolják a kezem, hogy ők egyedül is meg tudják csinálni, ne segítsek. Na, és milyen az élet? Egyszer csak mellettem loholt a buszon látott kigyúrt apuka a lányával. Végtelen türelemmel és szeretettel a hangjában magyarázott a kislánynak, épp felfele másztunk az erdőben: „Döntsd előre a törzsedet, kislányom, úgy sokkal könnyebb lesz, így előre helyezed a súlypontodat. Azaz, úgy van, nagyon ügyes vagy.” Keresem a szót, azt hiszem: megható. Számomra megható volt látni, ahogy apuka egyedül a kislánnyal elindul, apa-lánya programra, és talán ennél jobb csapatépítőt aligha talált volna. Olyan bensőséges volt, ahogy ketten haladtak előre a cél felé, egyre többeket lehagyva. Aztán eltűntek a szemem elől. De bennem maradtak. Ezúton is gratulálok nekik, és elnézést a sztereotip gondolataimért.
Mi is beértünk a célba, a lányok nyakába érmet akasztottak, és leírhatatlan boldogság és büszkeség volt mindannyiunkban. A gyerekek ott és akkor nagybetűs HŐSSÉ váltak. Akik bátrak voltak, mert elindultak az ismeretlen úton, akadályokkal szembesültek, de legyőzték azokat, közben az úton segítőkkel találkoztak, s ők maguk is figyelmesen, vigyázva másokra előztek vagy húzódtak félre a gyorsabb elől. Tele volt ez a verseny népmesei motívumokkal, s ezzel együtt nagyon is az életre készített: bátorság, (ön)fegyelem, kitartás, tisztelet (a versenytársak, a táv, s ami a legfontosabb: önmaguk felé).
